Vegyük a Hollywoodban húsz éve futó összes közhelyet, borítsuk nyakon egy „a média a hétköznapokból is szappanoperát csinál” jellegű mázzal, legyen egy ügyes producerünk, aki az egészet eladhatóvá teszi és már van is egy a Showtime-hoz hasonló, ha nem is „kasszarobbantó”, de garantált bevételt hozó „alkotásunk”.

„George Cloony tizennyolcszor bukott mielőtt bejött neki a Vészhelyzet” a mondat Eddie Murphy-t bíztatandó hangzik el a filmben. Hát a főszereplőknek szerencséjük van, hogy már befutott színészek, mert különben lenne esély rá, hogy a Showtime bizony abba a „tizennyolcba” kerüljön.

Van egy renitenskedő, kezelhetetlen, öregedő, de azért még a háziasszonyok szívét (tévé a mosogató mellett, kartávolságban) még megdobogtató rendőr (Robert De Niro). Az egyik balhéja után főnöke (aki természetesen elhízott, és a külvárosi, közepesen lepattant rendőrőrsön az aktatologatás közben időnként kimegy a folyosón álló automatához, hogy megrugdalja egy kicsit) érdekes választás elé állít: vagy részt vesz egy a rendőrök életét bemutató tévéműsorban. De egy amolyan „igaziban”, ami munka és a magánélet közben is megmutatja a zord, de mégis emberi „közeget”. (Aki természetesen elvált, ezt kifelejtettem az előző felsorolásból.)

Egy rendőr azonban nem rendőr, főleg nem egy ilyen filmben, ezért a csinos (és természetesen szintén elvált) szerkesztőnő (Rene Russo) keres hősünk mellé egy párt is, aki igaz, hogy csapnivaló bűnüldöző, de a képernyőn nem mutat rosszul. Eddie Murphy most végre olyan igazi ripacsot alakíthat, aminek általában tartják is a szerepei alapján. Néha már önmaga parodizálásáig jut el, ez viszont rokonszenvessé teszi. Egy kis emberi vonás, ebben az egyébként igencsak izzadtságszagú komédiában. Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni William Shatnert (ugye, hogy így senkinek nem jut eszébe, kiről is van szó?), aki hasonló öniróniával játsza önmagát, pontosabban az öreg, pocakos egykori TJ Hooker-t.

Sajnos ezeken túl már tényleg csak ezerszer látott képi és dramaturgiai közhelyekkel találkozhatunk a Showtime-ban. (Arról nem is beszélve, hogy már maga a cím is lenyúlás Roy Scheider híres mondása volt, még a Mindhalálig zenében.) Ezerszer látott autósüldözéses jelenetek, táblaüvegen keresztüleső rossz fiúk, kelet-európára utaló maffia kapcsolatok…ez azért már ciki kellene, hogy legyen.

Ráadásul a forgatókönyvvel is komoly problémák vannak. Egy kicsit olyan, mintha egy éjszaka alatt kellett volna összedobni valamit, hogy a producer bácsinak másnap a kezébe lehessen nyomni: mi megírtuk, rajtunk már nem múlik! Egy igen sekélyes és szimpla kábítószeres sztori, egy még azelőtt elhaló szerelmi szál, hogy egyáltalán elindult volna, csupa szakállas poén…egyedül talán ez a „változtassuk szappanoperává a hétköznapokat” vonal lehetne érdekes, de valljuk be, sokkal eredetibb módon megcsinálták már a Truman Show-ban.

Összességében: ha nagyon nincs más dolgod, megnézheted – egy kölcsönkért kazettáról, videón. Pénzt nem érdemes adni érte…

SHOWTIME – VÉGTELEN & KÉPTELEN

Színes amerikai film, 2002, 95 perc

főszereplők:
ROBERT DE NIRO
EDDIE MURPHY
RENE RUSSO
Történet:
JORGE SARALEGUI
Fényképezte:
THOMAS KLOSS
Zene:
ALAN SILVESTRI
Rendezte:
TOM DEY

Forgalmazza az Intercom