„Ravasz dolog a múlt. Olyan sokágú, sokszínű, hogy minden áramlat, amely ezt ambicionálja, igazolást meríthet belőle magának.”¹ Nehéz a múltat előre látni... - mondhatnánk Orwellel.² Az európai ügyekkel foglalkozó tudósok, politikusok és kommentátorok manapság sokszor hangsúlyozzák a kontinens növekvő egységét, önazonosságát. Ezeket a minőségeket gyakran a múltra is visszavetítik, és így is megpróbálnak történelmi támaszkodókat és érveket találni a jelenlegi és a szándékolt jövőbeli integrációs folyamatok mélyebb összefüggéseinek magyarázatára, indokolására.

Az Európa jövőjéről gondolkodók egy része a jövőbeli fejlődés meghatáro­zóit is a múltbeli gyökerekre vezeti vissza. Az európai integráció támogatói és szószólói közül többen is abból indulnak ki, hogy Európa már hosszú ideje létező „egyedülálló és azonosítható entitás”³. Ennek bizonyítékaként gyakran érvelnek azzal, hogy Európa volt a modern civilizáció bölcsője. Walter Hallstein az Európai Közösség Bizottságának későbbi első elnöke is tipikus képviselője volt ennek a nézetnek. Az „Europe in the Making” című munkájában azt fejtegette, hogy Európa nem egy új kreáció, hanem azt csupán újra fel kell fedezni. Hallstein szerint az európai egység hívei építhetnek arra, hogy Európa kialakult közös értékekkel rendelkezik. Közös értékítélete van Európának azzal kapcsolatban, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy az embernek milyen jogai és kötelezettségei vannak, hogy miként kell berendezkednie a társadalomnak, - hogy mi a boldogság és mi a szerencsétlenség. „Európa sok dologban osztozik: azokban az emlékekben, amelyeket történelemnek nevezünk, azokban a teljesítményekben, amelyekre büszke lehet és azokban az eseményekben, amelyek szégyent hoztak reá, az örömeiben és a szenvedéseiben és nem utolsósorban a holnapjaiban.”⁴

Az integráció aktuális kategóriáinak és gondjainak magyarázatánál sokszor még a vallástörténet egyes részletei is megelevenednek. A vallási tradíció vizsgálatára 1992 elején létrejött Brüsszelben egy kutatócsoport, melynek egyik meghatározó vezetője Marc Luyckx, a louvaini Katolikus Egyetem teológusprofesszora. A csoport vizsgálódásai során rendkívül tanulságos összefüggésekre hívta fel a figyelmet, ami az európai integráció folyamatait illeti.⁵ Mindenekelőtt arra, hogy a Maastrichti Európai Uniós Szerződéssel kapcsolatos francia népszavazáson az európai integráció további fázisaira „igen”-nel szavazók kis különbségű győzelme elsősorban a legkatolikusabb régióknak (Bretagne, Elzász stb.) volt köszönhető. Ezzel szemben, a dániai népszavazás „nem”-jében jelentős szerepet játszott az integrált Európával, mint valamiféle „katolikus monstrumnak” tekintett hatalmas gépezettel szembeni bizalmatlanság.⁶

De a katolikus-protestáns megosztottság más nyomokat is hagyott az Európai Közösség történetében. A Közösség kialakítását valójában inkább a protestáns hagyományú államok (Dánia, Nagy-Britannia vagy Norvégia, amely 1972-ben népszavazáson vetette el a csatlakozást) hátráltatták. Bizalmatlan és távolságtartó magatartásuk a közösségi tervek tekintetében nem annyira egy politikai értékválasztás vagy az egyházak eltökélt akaratának a következménye, hanem egy történetileg beágyazott protestáns kultúra terméke, melyet több évszázad ülepített le a mai társadalmak tudati alapjaihoz.⁷A protestáns hagyomány a szolidaritás követelményére a szabadság követelményével válaszol, s az érzelemmel és a szenvedéllyel szem­ben az értelmet részesíti előnyben. Ez a hagyomány továbbá, a gazdasági és a politikai szféra szétválasztására törekvés „a demokratikus fellendülést favorizálja és az autonómia valamennyi formáját privilegizálja”⁸.

A közösségi konstrukciót Európában egyébként valóban a katolikus befolyás határozta meg az integráció kezdeteinél. Azt a hat országot ugyanis, amely 1951-ben létrehozta az Európai Szén és Acél Közösséget, majd az 1957-es Római Szerződésekkel az Európai Gazdasági Közösséget és az euratomot, kereszténydemokrata vezetés irányította. Persze távolról sem egy új vallásháború kifejeződései a „katolikusok” és a „protestánsok” közötti ellenkezések az integráció körül, hanem azok sokkal inkább Európa alapvetően különböző történeti és kulturális felfogásából származnak. A protestánsok sem ellenzik teljesen a közös Európát, hanem csupán másképpen képzelik el azt. Mindenesetre az Európai Unió, melynek előképe a jelenlegi Közösség, egyelőre sok szempontból csak nehezen fogadható el a protestánsok többsége számára. Ezzel kapcsolatban sokszor idézik még mindig az angol BBC egy néhány éve híressé vált adását, amely azzal vádolta a brüsszeli EK Bizottságot, hogy „Európát a katolikus fogalmak szerint akarja felépíteni”⁹.

A szubszidiaritás, azaz a „kiegészítőség” elvének a Maastrichti Európai Uniós Szerződésben való szerepeltetése részben már ezeknek a kritikáknak a következménye is. A szubszidiaritás elve korlátozza ugyanis a Közösség beavatkozási lehetőségeit. Ezen elv szerint a döntéseket az állampolgárhoz legközelebbi szinten kell meghozni, a döntéseknek összhangban kell lenniük a kívánt hatékonysággal, és ki kell fejezniük az adódó problémák jelentőségét.¹⁰

Történelmének tanúsága szerint Európát inkább az elkülönülések, megosztottságok, feszültségek és konfliktusok jellemezték, mintsem valamiféle közös cél vagy szellem harmóniája. A tagoltságnak elsősorban nyelvi, etnikai, kulturális, vallási és gazdasági okai voltak ¹¹, de a jogi szabályok partikularitása is közrehatott a tagolt szerkezet kialakulásában és hosszú időn keresztül megfigyelhető fennmaradásában. Az európai egység eszméje ugyanakkor valóban meglehetősen régóta foglalkoztatja a jövőre tekintő gondolkodókat.

Richard Zouche oxfordi professzor például már a XVII. század közepén azt javasolta, hogy az uralkodók küldjenek ki megbízottakat, és ők együtt vitassák meg a közös ügyeket. Az ugyancsak angol William Penn pedig 1693-ban az európai parlament gondolatával is foglalkozott. A kontinensen is sorolhatók a nevek: Dante, Comenius, Sain Pierre abbé, Alberoni kardinális, a filozófus Immanuel Kant és az író Victor Hugo.¹² Utóbbi már 1849-ben használta az Európai Egyesült Államok kifejezést.¹³

A témára vonatkozó legnagyobb hatású írások közül kiemelésre érdemes José Ortega y Gasset spanyol társadalomtudósnak 1930-ban megjelent „A tömegek lázadása” című könyve. Ő ebben a munkájában egyebek mellett azt fejtegette, hogy míg az európai fejlődés anyagi értelemben rohamosan halad előre, addig a kontinens múltból örökölt intézményei a haladás gátjává váltak. Felesleges szerinte ezeket az intézményeket folyton reformálgatni, hisz élükön maga a nemzetállam áll. Európa lelassult vérkeringésébe új életet csak egy nagyszabású, közös elhatározás vihet. Ennek a szándéknak arra kell irányulnia, hogy a kontinens népeiből egy nagy nemzetet hozzon létre.¹⁴

Ortega y Gasset jobbára filozófiai síkon mozgó írásától elsősorban gyakorlati politikai hangvétele alapján különbözik Richard Coudenhove - Calergi 1923-ban kiadott „Páneurópa” című könyve. A szerző, aki már születésénél fogva igazi világpolgár gróf volt - hiszen ereiben krétai, görög, japán, osztrák vér csörgedezett - abból indult ki, hogy az első világháborúban legyöngült Európát a Szovjetunió le akarja gázolni, az USA pedig meg szeretné vásárolni. A túléléshez Európának egyesülnie kell. Ehhez pedig erős politikai akarat, liberális gondolkodásmód, a történelmi tanulságok kellően magas szárnyalású értelmezése és a cselekvést bénító szellemi irányzatoktól (Nietzshe, Spengler) való megszabadulás szükséges.¹⁵