A közgazdaságtudomány szerint a nemzeti gazdaságoknak rendelkezniük kell egy bizonyos, a szükséges előfeltételeket magába foglaló „take-off” bázissal ahhoz, hogy sikeresen integrálódhassanak. Ha ez nincs meg, akkor a gazdaságok ellenállnak minden összeolvasztási kísérletnek. Igaz, hogy az elméleti közgazdászok sem jutottak még egyetértésre a tekintetben, hogy az integrációs minimumfeltételek, a „take-off” bázis körében milyen tényezőket és mutatókat kell figyelembe venni, de ezen tudományos deficit ellenére is bizonyosnak tűnik, hogy a nyugat-európai országok nemzetgazdaságai csak a XX. század második felében rendelkeztek az integráció kialakításához szükséges közgazdasági előfeltételekkel.¹⁶

Az 1929-33-as világgazdasági válság és annak hatásai Európában a II. világháború előtti időszakban gyakorlatilag kizárták annak lehetőségét, hogy bármilyen integrációs fejlődés kibontakozhasson. A túltermelési válság következtében az egyes államok ugyanis gazdaságilag inkább befelé fordultak. Arra törekedtek, hogy megóvják hazai piacaikat a külföldi gazdaságok otthon eladhatatlan termékkészleteinek beáramlásától. A hazai piacok védelmében ezért magas vámokat, szigorú mennyiségi korlátozásokat vezettek be, és megszüntették a nemzeti valuták szabad átválthatóságát is. Az 1929-33-as világgazdasági válság hatására a korábbi európai szabadkereskedelmi rendszer teljesen megszűnt. Az vált jellemzővé, hogy az államok egymás kárára is védték saját piacaikat, a nemzetgazdaságok pedig egyre inkább az önellátás irányában alakultak át.¹⁷

Az európai államok gazdasági befeléfordulása, a nemzetgazdaságok zárt rendszerűvé válása teret adott a politikai feszültségek és rivalizálások kiéleződésének, a szélsőséges politikai nacionalizmus kifejlődésének is, és ez volt az a talaj, amelyen egyes országokban kialakulhatott és uralomra juthatott a fasizmus. A fasiszta államokban létrehozott gazdasági rendszerek önmagukban véve is teljesen alkalmatlanok voltak mindenfajta mai értelemben vett integrációs folyamatban való részvételre. Nem véletlen, hogy a fasizmus ideológiájában és politikai gyakorlatában éppen az „élettér” elmélete fogalmazódott meg, és a „Grossraumwirtschaft” csak erőszakos eszközökkel tűnt megvalósíthatónak a fasiszták számára. Más oldalról viszont az európai integrációs fejlődés kibontakozása amiatt is lehetetlenné vált, mert más államok polgári demokratikus keretek között kíséreltek meg a válságból kilábalni, és ez más minőségű gazdasági intézményrendszer kifejlesztését hozta magával. A típusában alapvetően különböző két rendszer pedig teljesen alkalmatlan volt bármilyen összefonódásra. A két világháború közötti időszakban a gazdasági kapcsolatok nem tudtak mérséklő, korlátozó hatást gyakorolni a kormányokra, és ennek a tényezőnek is szerepe volt abban, hogy Európa egyre gyorsabban sodródott egy újabb világháború felé.¹⁸

Lényegében szétesett tehát a két világháború közötti időszakban az európai országok munkamegosztása és együttműködése. Az államok egy részének figyelme fokozott mértékben a gyarmatok felé fordult. Az anyaországok saját gyarmataikkal kezdtek zárt blokkokat kialakítani. Ezt látva a gyarmatokkal nem rendelkező országok pedig területi, újrafelosztási igényekkel léptek fel. A fasiszta országok - addig is, amíg ezek az igények nem nyertek kielégítést - gazdaságilag „életterükbe” vonták a náluk kisebb és katonailag gyengébb szomszédos államokat.¹⁹

A két világháború között Európát erős vonásokkal rajzolt, de mégis képlékeny államközi kapcsolatok jellemezték. Nem működött egyetlen stabil szövetségi rendszer sem, és nem volt kialakult, világos hatalmi egyensúly sem. Jóllehet kétoldalú és többoldalú államközi szerződések, megállapodások és paktumok bőségesen előfordultak ebben az időszakban is, de azok nem bizonyultak tartósnak és anyagukban kevés törvény­szerűség és átfogó rendszeresség mutatkozott. Az európai államok egyre nagyobb gyanakvással, sőt félelemmel figyelték egymást.²⁰

Ebben a helyzetben komoly konstruktív megoldási javaslat tulajdonképpen nem is került a nemzetközi politikai tárgyalások napirendjére. Időről időre előterjesztésre kerültek ugyan olyan <248">elképzelések, amelyek az európai államok közötti nagyobb együttműködésre irányultak, de kevés eredménnyel. A nemzetközi politikai légkör - amelyet nemzeti rivalizálások és ütköző érdekek jellemeztek - nem volt kedvező a kooperációra. A szorosabb államközi kapcsolatok szószólóit pedig, akik többnyire aktív politikusok voltak, úgy tekintették, mint akik az együttműködési szólamok leple alatt inkább saját nemzeti céljaikat tartották szem előtt.

A II. világháború előtti korszak tehát nem kedvezett az integráció kibontakozásának. Egy vonatkozásban azonban már ebben az időszakban is megfigyelhető volt egy olyan folyamat, amely később szerepet kapott az integráció feltételeinek a megteremtésében: a gazdasági világválság romboló hatásainak a kiküszöbölésére az állam egyre fokozódó mértékben beavatkozott a privát gazdasági szférába.²³